svanha

eh, no…wait…

lollipopdotcom:

red-river-prince reblogged your post: Úristenmiezazújszivecskeelszállóscucc?

hagyján hogy elszáll a szivecske de ha kilájkolsz valamit akkor összetört szivecske lesz D: MINTHA ÖSSZETÖRTED VOLNA A POST LELKÉT ANNYIRA ROSSZ

Úristen. Kirpóbálom :’DDD

behalok, és tényleg o.O

(Source: baka-oyaji)

oooooh my*.*

(Source: period-a-fashion, via mauacheron)

Nos, én a verseléshez nemigazán értek, úgy hiszem a próza sokkal inkább illik hozzám. Úgyhogy most prózát kapsz.:) Általában rossz kedvemből írok, úgyhogy egyelőre nem tudom hogy így is működik-e a ‘dolog’, mindenesetre egy próbát megér. Különben is, “más úgy sincs”. 

Most valószínűleg szidod magad és azon rágódsz hogy hogy aludhattál el mikor megígérted nekem hogy megvédesz az ijesztgetős gifektől, illetve ha nem elaludtál, csak a wifi fogott ki rajtad akkor minden bizonnyal mindennek elmondod a technikát és a sorsot vagy ami épp a gondolatbeli nyelvedre jön, amiért pont a legjobbkor szakított el minket egymástól.:) De mint oly sokszor már, megkérlek hogy ne tedd.

Nem azokért a gesztusokért tartalak nagyra amik esetleg félresikerülnek, főleg a körülmények okán. És nem is azért mert filmbe illő jelenetekkel tarkítod a mindennapjaimat, vagy mert számomra az általános sztereotípiák összessége által leírt férfiideált testesíted meg. Ezek mind csodálatosak, eltekintve változatos helytálltságuktól, komolyan elegendőnek kell legyenek bárki számára aki párválasztáskor a szempontokat vizsgálja. Nem, te ennél sokkal többet jelentesz számomra, hangozzon ez bármennyire is sablonosan. Azok a dolgok amik úgy hiszem, tartósan és végérvényesen hozzád kötnek nem a nagy dolgokban keresendőek. Azok a fantasztikus és nagyvonalú, romantikus gesztusok amikkel eddig megajándékoztál olyan szívet-melengetőek, amik hallatán bárki féltékennyé válik mikor elmesélem. És mégis, valami sokkal nagyobb varázslatot rejtesz magadban.  

Nehéz ezt szavakba önteni. Én azonban merész leszek és mégis megpróbálom. Már a kapcsolatunk elején éreztem, és ha kérdezték, gyakran így írtam le, hogy veled lennem olyan, mint egy rehabilitáció. Úgy érzem meggyógyítasz. Azok a sötét kételyek melyek legborúsabb óráimban alattomosan telepszenek a szívemre lassan szertefoszlanak, a kép kitisztul, a mellkasom emelkedik, a testem mozdul, és úgy érzem újra élek. A fájdalmas emlékek halványulnak, a nehéz, ragacsos tehetetlenség-érzés és melankólia könnyeddé, és súlytalanná válik. Tényleg meggyógyítasz. Miattad, érted, melletted képes vagyok jobb lenni. Veled könnyebb. Szabadnak érzem magam. Boldognak. 

Boldog vagyok Veled…

Szeretlek

teljes a káosz. Napok, hetek, sőt hónapok óta hurcolok magammal kimondatlan szavakat, belülről marnak, fojtogatnak, és én majd’ bele fulladok a súlyukba. Összezavarják minden gondolatom, képtelenné téve arra is hogy egyszerű, monoton cselekvésekbe menekülve kereshessek nyugalmat. Képtelen vagyok lekötni a figyelmemet, minden egyes kép és szó, hang és érzés súlytalanul lebeg az agyamban, száműzve a rendszert és a logikát.

Tele vagyok kétséggel. Helyes és helytelen. Ezek a fogalmak már olyannyira értelmetlenné váltak számomra az utóbbi időben, minden olyan relatív. Korábban úgy hittem, minden amit másokért teszek számít helyesnek, és mindezek eredményeképp lesz jó nekem is, a saját érdekem valójában a mások érdeke. Nem kereshetem mindig rögtön azt mi a jó nekem, mert az önzőséghez vezet, ha nem önzőség már magában, és én szilárdan hittem hogy az rossz. Évek teltek el azóta. És egyre többször mondják nekem “gondolj néha magadra is”. Mondhatni, egészen össze vagyok zavarodva. 

Bezárom az ablakot. Hideg van.

Már nem tudok úgy írni mint egykor. A tudat hogy mit gondolnak mások mindig is erősebben befolyásolt a kelleténél, itt sincs ez másképp. A szavak sorra elakadnak, a mondandóm tovább kavarog, a türelmem fogy. Miért hiszem azt még mindig hogy mások java mindigis tökéletes elsőbbséget kell élvezzen az enyémnél? Miért nem tudok legalább magamhoz őszinte lenni? Úgy szeretném, ha ez a belső gátlás megszűnne. Ha tudnék legalább néha felszabadultan levegőt venni a mardosó bűntudat nélkül, hogy már megint magamat bántom. 

Képtelen vagyok eléd állni és a szemedbe mondani mit érzek. Korábban sem ment. Mindig rettegek. Annyira félek hogy mindenem amim van, egy ostoba meggondolatlan kijelentéssel elveszhet. Sosem mertem a peremig merészkedni. Mindig is görcsösen kapaszkodtam a biztos talajhoz, képtelen voltam csak egy kicsit is ellazulni és szabadnak lenni. 

Ha azt mondom kevés értékes dolog van az életemben hálátlannak tűnhetek. Ha azt mondom nem szeretnek eléggé vagy úgy ahogy szeretném telhetetlennek tűnhetek. De nem hazudhatok magamnak, az érzéseim üvöltenek. Úgy érzem egyedül állok a világban. Annyira félek hogy elveszek. Hogy végül ha feltámad a szél senki sem lesz akibe belekapaszkodhatok. És már fúj a szél. Nem tudom abbahagyni a sírást.

Nem tudom pontosan milyen vagyok. Annyiféle próbáltam már lenni arra vágyva hogy elfogadjanak és akarjanak hogy már nem tudom milyen is vagyok ha nem akarok senkire és semmire sem hasonlítani. Talán csak sodródok. 

Nem tudok írni.

Akar engem valaki? A napokban, az egyik délután megint megkörnyékezett a kétségbeesés. Olyan alattomosan közelített meg, még utána sem tudtam rájönni a jövetele okára hogy már elment. Egyszer csak sírni kezdtem. Nem voltak okok. Nem voltak miértek. Nem volt semmi. Csak az a szívszaggató, sikoltozó bánat. Vajon milyen gyakran jön majd? Ha minden magányos percemben velem lesz, kénytelen leszek összebarátkozni vele. Már kiskoromban is, mikor megkérdezték mitől félek a legjobban, tudtam hogy a magánytól. És még mindig. 

Annyira össze vagyok zavarodva. 

Miért nem tudom egyszerűen csak kimondani amit gondolok? Nem figyelhetem folyton hogy kinek fog tetszeni amit írok, vagy hogy ki mit fog gondolni erről az egész zagyvaságról ami a végére születni fog, mert ezt az egészet úgyis csak azért kezdtem el hogy könnyítsek a lelkemen. Azt reméltem illetve még mindig remélem, hogy miután kiírtam magamból a hónapok óta nyomasztó kérdéseket talán elszállnak, de legalábbis enyhülnek majd. Nos, erre persze senki sem vállal garanciát de azt hiszem eleget tépelődtem azon mit is kéne tennem, és be kell valljam, kifogytam az ötletekből. Az életemben keletkező hatalmas lyukakat először mindenféle pótcselekvéssel próbáltam befoltozni, ez persze nem lehetett túl hatékony, és mint minden későbbi próbálkozásom is, csak ideig-óráig tudott távol tartani a melankolikus állapottól. Mostanában olyan szinten árasztottam el magam munkákkal hogy ha lehet levegőt se tudjak venni és mégis. Minden egyes sóhajban ott az a keserű felismerés: valami nagyon hiányzik. 

Én…

Én csak… Mindennél jobban szeretném hinni hogy lehet olyan az életem mint a mesékben.

De ez egy olyan szituáció ahol azzal segítek magamnak a legtöbbet ha belátom hogy ez nem így van. Úgyhogy kérlek… ne segíts életben tartani a rólad szóló álomképeimet…

Így sem könnyű. De azt hiszem a valóság most többet segít…mint az ábránd, hogy…

mi lett volna ha… 

catp0rn:

i want a persian :-/

auww

(via catp0rn)

pachurz:

typette:

(Ladies, just click here)

VAMPS. VAMPSSSSS!!!!!!

:’)

(Source: matafari)

ohmy… </3

(Source: doctorcrusher, via bei-fong-appreciation-blog)

(Source: polarscope, via namiren)

bei-fong-appreciation-blog:

ez de mocsokjó

(Source: punnery, via bei-fong-appreciation-blog)

Azt hiszem ez egy szomorú blog. Ehhez nem fér kétség, mostmár hivatalos. hiszen ha nem számítjuk azt a néhány vicces postot amit csak reblogoltam, minden saját megszólalásom arról szól milyen szomorú is vagyok. Időnként visszaolvasom mi mindent írtam korábban, bár mikor épp új bejegyzéshez készülök ezt igyekszem mellőzni, mert mindig attól tartok hogy túlságosan is befolyásolja majd az aktuális mondhatnékomat. De mint az gyakran előfordul velem más, tehetséges alkotók galériáit nézegetve, valóban van akitől tényleg elmegy a kedvem az alkotástól, de van aki épp hogy fellelkesít, és úgy érzem abban a pillanatban ceruzát kell ragadnom mert majd kicsattanok az ihlettől.

Egy ideje már fontolgatom hogy írok megint egy adagot, bár mostanság inkább csak a magányomat enyhítendő fordult meg a fejemben, nem szenvedek épp olyan világrengető gondolatoktól mint általában. Mondhatni unatkoztam, de persze tennivalóm az van bőven, más kérdés hogy szívesebben foglalkoznék mással. De mit van mit tenni, ha egyszer kocka vagyok hát kocka vagyok, és ez nem segíti elő a valós társas kapcsolataimat, magyarul nem sok olyan barátom van akivel bármikor összefuthatok. A legtöbb barátnőm szana-széjjel rebbent az országban, ki messzebb, ki közelebb. És bizony nagyon úgy tűnik hogy kisebb szervezőzsenivé kell előlépjek hogy össze tudjak hozni egy-egy rövid találkát. Tekintve viszont hogy általában nem én vagyok a fő változó, azt hiszem erről nem is kell többet mondjak.

Ezekben a percekben is, számomra retro zenéket hallgatok, olyanokat amiket évekkel ezelőtt sokat hallgattam, és egy-egy igen kedves emlék, hangulat vagy életérzés bukkan elő a szívem mélyéről, átmelengetve azt. Nem tart sokáig. Nem tudok elég számot meghallgatni, vagy elégszer meghallgatni bármely számot ahhoz hogy ez a mámoros állapot hosszabb, huzamosabb ideig kitartson. 

Nagyon szeretek nosztalgiázni. Szeretek visszatekinteni arra mennyi szép és jó volt eddig az életemben, mennyi kellemes emlékem van amiben ha úgy érzem a felnőttlét viszontagságai lecsupaszítják, újra megfürödhet a lelkem. Sokszor mondogatják kedvenc bölcsebbnél bölcsebb bölcsességeimet, az “élj a mának”, vagy a klasszikus “ami elmúlt az elmúlt, ne törődj vele” okosságokat, és egy részével még egyet is tudok érteni, de egyáltalán nem áll szándékomban megragadni bennük. A szép emlékek mindig egy csodálatos energia-vésztartalék szilárd alapját fogják képzeni mikor úgy érzem sivár a világ. Egy olyan menedék amit nem vehet el tőlem senki. Biztos lesz olyan helyzet, mikor mindez vajmi keveset fog számítani, hiszen minden bánattal ez sem bírhat el, de mégis. Jó tudni hogy őrzök magamban pár darabkát a múltból ami szeret engem. 

Igazán nem lehet azt mondani hogy csúnya szakítás volt. Ennél kulturáltabbak már nem is lehettünk volna. Mégis, így ezzel bizonyíthatom hogy nem az elválás milyensége határozza meg hogyan tudunk visszagondolni az együtt töltött időre. Ha csak annyi kellene ahhoz hogy mindenféle keserű szájíz nélkül élvezhessem a kellemes emlékeket, hogy kedvesen mosolygunk és minden jót kívánunk a másiknak, akkor nálam valami nem stimmel. Persze, szép volt és örülök neki hogy megtörtént, de mégis, kicsit olyan, mintha elvesztettem volna 3 évnyi színtiszta ábrándozási anyagot, mármint ha a mindenkori kedvenc emlékképeim listáját szerkesztem, ebből az időszakból nem tudok dolgozni, mert minden egyes idilli kép maga után húzza az emlékeztető cédulát: “már a múlté”. Milyen furcsa, hiszen ez igaz életem minden korábbi eseményére, mégis, ebben az esetben ez olyan leminősítést jelent ami megfosztja ezeket a képeket az élvezetes mivoltuktól. Márpedig 3 évnyi emlék nem kevés…

És most lefekszem.

vanesamichelle:

Taken with instagram

(via namiren)

spitcastle:

And so she did

síííírok :’DDD