svanha

Hajjaj. Sok a dolog és kevés a kedv. Ez egy nagyon általános probléma nálam, szinte már unalmas. Vannak iskolai feladataim, legtöbb rendszerint értelmetlen, én legalábbis nem látom benne a logikát. Akad munka, nem kevés, ami nekem is érdekem, sőt, szeretem is csinálni, az, amivel később is hiszem hogy foglalkozni szeretnék. Végül nem ártana pár önfejlesztő programot is beiktatni a napjaimba, ha el szeretném érni az általam kitűzött célokat. 

Na mármost. Miért nem bírok belekezdeni egyikbe sem. Mindenre megvan a bizonyos szintű motivációm, a kedvteléstől egészen a kényszerig halad a skála. Időnként olyan durván és elsöprően tud rámnehezedni a tehetetlenség illúziója, hogy már az is eszembe jutott hogy nem csak én képzelem, hanem valós betegséggel állok szemben. Jó, nem gondolom komolyan. Csak mégis olyan nyomasztó. Érzem magamon mások tekintetét, egyik rosszalló, másik sajnálkozó vagy értetlen, és be kell látnom van alapja. Régen se tudtam figyelmen kívül hagyni mit gondolnak rólam mások, és mai napig nem állok túl jól e téren. Annyira frusztráló. Alkotni vágyom. Úgy akarok élni, festeni, rajzolni, zenélni, énekelni hogy nem zavar semmi. Kiáltani akarok, táncolni, önfeledten nevetni, és csak azon remény okán lennék hajlandó kapcsolatban maradni a külvilággal hogy másokat boldoggá teszek. Olyan bonyolult minden. Egyszerűvé szeretném tenni néha a világot. 

Túl sok minden kavarog bennem. A fejemben, a szívemben, a lelkemben, szinte leírhatatlan a vihar, ami nem hagy semmihez sem hozzákezdeni. Olyan borzasztó önpusztító gondolatok ezek melyek pont a szabadulástól fosztanak meg. A tervek nem segítenek. Olyan sokszor próbáltam már, de nem tudnak eléggé megfegyelmezni. Nem pörget fel sem cukor, sem kávé, sem zene, csak ülök a fájó egyedüllétben, a szoba üres, nincs itt se hang, se mozdulat, ami eszembe juttassa hogy az idő múlik. A mozdulatlanság súlyos láncokkal fonja körbe a karjaimat, úgy érzem képtelen vagyok. Képtelen bármire is. 

Általában azért írok blogot hogy ha nem látok tisztán, esélyt adjak magamnak a magyarázatra. A gondolatok mintha durva rovartámadásként döfködnék az agyamat, de mikor leírom, olyan lesz mint egy halraj. Még mindig sok, de sokkal inkább együtt mozognak, meg-megzavarodnak, de végül meglátom bennük a rendszert. Úgy hiszem most is sikerült egy kis értelmet találnom az örvénylő káoszban. 

Sok lendületet vesztettem az utóbbi időben. Nem is olyan új keletű a probléma. Lehet, hogy a motivációm szökik szanaszét a világban. Nincsenek nagy, igazán magasba törő, konkrét vágyaim. Lehet hogy régebben voltak. 

Nem találom őket. 

Az utóbbi egy-két napban folyton el voltam tájolva. Akármerre néztem, olyan órákba futottam amik vagy siettek, vagy késtek, egyik sem járt pontosan, ennek eredményeként eléggé elveszve éreztem magam az időben. Nem mintha valaha is elmondhattam volna magamról hogy tudok bánni vele, a percek rendre mindig kicseleztek, az órák táncot jártak velem és végül csúnyán magamra hagytak a kínos felismerésben. 

Általában ha tehetem, több órával is körbeveszem magam, hogy ha akarom se tudjam figyelmen kívül hagyni az idő múlását. Az egyik legmegbízhatóbb órámat a nyakamban hordtam. Mindig a szívem közelében volt, és ha a másodperceket nem is ismerte, ő mindig pontosan meg tudta mondani hányadán is állok. Körülbelül 3 éve kaptam, a szerelmemtől. Azelőtt rengeteg féle nyakláncot hordtam, rövidet, hosszút, köveset, figurásat, láncokat, bőrszíjakat, gyöngyöket. Azután viszont hogy ezt megkaptam, nemigen cseréltem le semmi másra. Kaptam tőle is, és másoktól is szép nyakláncokat, én is vettem, de lassacskán bizonyossá vált, hogy ez az óra a részemmé vált. Ha magamat rajzoltam, vagy valaki más akart engem ábrázolni, ez az óra mindig a nyakamban lógott. 

Természetesen azért hordtam elsősorban, mert tetszett. Azonban ez egy kicsit a szerelem szimbóluma is volt nekem. Persze kaptam tőle korábban is már ajándékot, de ez volt mind közül a legszívhezszólóbb, és olyan büszkeséggel és meggyőződéssel hordtam mindig, mintha csak ezzel kiáltanám a világnak: “szeret engem”. Szerettem mutatni neki is, és a világnak is, hogy számomra ez az óra nagyon sokat jelent.

Kicsit furán, talán bután is hangzik, de biztonságban éreztem magam ha nálam volt, és ha nagy ritkán a reggeli sietségben elfelejtettem felvenni, olyan ijedtséggel vettem észre a hiányát, bizonytalanság fogott el, mintha egy részemet hagytam volna otthon. 

A kapcsolat véget ért.

Az óra pedig nem sokkal a szakítás után megállt.

Mikor ezt felfedeztem, nagyon fájdalmasan mart belém a felismerés. Sokat gondolkozom azon, hogy vajon miért érzem úgy, hogy talán kicsit túl jól is viselem a dolgot. Ilyenkor azonban csak arra tudok gondolni, hogy azért lehet, mert még mindig nem fogtam fel igazán. Ilyenkor hasít belém. Mellbe vág, megtántorodom, elbizonytalanodom, és a sírás kerülget. Még nem gyászoltam el egészen. Lehet még nagyon sok idő van hátra a felejtésig.

De ezt az órám már nem tudja. 

erickimberlinbowley:

The Loneliest Whale in the World.

In 2004, The New York Times wrote an article about the loneliest whale in the world. Scientists have been tracking her since 1992 and they discovered the problem:

She isn’t like any other baleen whale. Unlike all other whales, she doesn’t have friends. She doesn’t have a family. She doesn’t belong to any tribe, pack or gang. She doesn’t have a lover. She never had one. Her songs come in groups of two to six calls, lasting for five to six seconds each. But her voice is unlike any other baleen whale. It is unique—while the rest of her kind communicate between 12 and 25hz, she sings at 52hz. You see, that’s precisely the problem. No other whales can hear her. Every one of her desperate calls to communicate remains unanswered. Each cry ignored. And, with every lonely song, she becomes sadder and more frustrated, her notes going deeper in despair as the years go by.

Just imagine that massive mammal, floating alone and singing—too big to connect with any of the beings it passes, feeling paradoxically small in the vast stretches of empty, open ocean.

(via xiiaureblogtrash)

Lássuk csak. Olyan régen írtam már. Meg már úgyis elhatároztam egy pár órája hogy írni szeretnék aztán bár usb-s laptoplámpával de csak hozzáfogok egy újabb átgondolatlan, minden szerkesztgetést és tervezést nélkülöző brainstormhoz. 

Őszintén szólva nem volt ma este túl jó kedvem. Már eleve nem indult olyan jól mint szerettem volna, de az még nem volt olyan komoly amely okán a villamos elé léptem volna. Az hogy a metró lefullad, és fura figurák vesznek körül viszonylag gyakori eset. Ami inkább fejbe vágott az egy találkozó volt a most már csak volt barátommal. Korábban nem nagyon akartam blogolni a dologról, de mostanra kicsit úgy vagyok vele hogy na de miért is ne, hátha segít ráncba szedni a lassan hetek óta kuszálódó gondolataimat. Elvégre, úgyse sokan olvassák a blogom, akik pedig mégis, azok úgyis tudnak a dologról (feltételezem). Nos, az alaphelyzet hogy 3 és fél év után szakítottunk. Nehéz volt bármely kérdezőnek is rendes választ adnom a miértre. Mert hogy még magam sem tudom pontosan, illetve próbálom letisztázni. A sokadik kérdezőnek már azt a leredukált választ adtam hogy “nem volt működőképes a kapcsolat”. Eh, na igen, ez sok mindent fedhet vagy hagyhat ki, valljuk be nem egy pontos leírás. 

Sokat gondolkodom azon mostanában, és az utóbbi pár hétben is ezen törtem a fejem, vajon azok az általános igazságok, mint “a jóért megéri küzdeni” vagy az “ami nem megy azt nem lehet erőltetni”, mennyire számítanak összeférhetetlennek. Ami engem illet, nem nagyon vagyok oda ezekért a kommersz bölcsességekért, akár van bennük igazság akár nincs, mert a dolgok (tapasztalatom szerint) soha sem ennyire fekete-fehérek. Néha szeretnénk ha azok lennének, de a feltételes mód él és elpusztíthatatlan. Mert hogy millió dolgon múlhat az hogy ezek a kijelentések mennyire illenek egy-egy adott helyzetre. Elsők közt kellene említeni hogy két ember soha sem érezhet hajszálra pontosan ugyanúgy. Ez egy csodás romantikus elképzelés de ez van. Meg lehet próbálni vitatkozni ezzel de mivel senki sem tud más agyába bújni azt hiszem én nyertem. Márpedig ha azok a különbségek főleg az érzelmek intenzitásában mutatkoznak, és a mérleg nyelve nagyon kileng, ott például nincs mit tenni. Vannak akik szerint nem harcoltam. Ez is egy nézőpont. Na de elsősorban úgyis a sajátunk szerint ítélünk. Márpedig én abban hiszek, hogy a szerelmet és odaadást nem lehet kierőszakolni, se kikönyörögni, az vagy van vagy nincs. Mert nagyon fontos megtanulnunk: azzal hogy egyszer kiérdemeltük, az nem jogosít fel a tévhitre hogy örökké a miénk marad. Az érzések igenis múlandóak, az idő nagy úr (jaj de elcsépelt), és megfelelő utánpótlás és szinten-tartás nélkül végül nyomuk vész. Minden ami utánuk marad az a keserédes emlék, hogy valaha a miénk volt. Hogy ezt a felismerést ki milyen módon tudja feldolgozni az változó. Mások azt mondják talán kicsit túl jól is viselem. Felteszem a kérdést, van e értelme  begubózva sírdogálnom? Segíteni nem fog sokat. De én is bizonytalan vagyok. Mikor úgy döntök, hogy sírás helyett a mosolyt és a nevetést választom, vajon elengedem a bánatot vagy elnyomom? 

Erre még nem sikerült rájönnöm, pedig mondhatni sürgető a kérdés. Ha azzal segítek magamnak hogy arra biztatom magam, hogy életem egy szakasza lezárult de egy másik megnyílik, valóban úgy érzem nem vesztettem annyit amiért máris búskomor melankóliába kéne süllyednem. De ha mégis az tenne jót, hogy hagyok minden érzést kiszállni, kitörni belőlem, napokig, talán hetekig zokognék vigasztalhatatlanul, szüntelenül a legszebb emlékeimmel bombázva magam míg sorra mindtől elbúcsúzom. Mert soha nem mondtam hogy nem fáj. Igen, töprengek rajta hogy tehettem-e volna még valamit. Töprengek hogy áldozat vagyok-e. És ha igen, nem-e sokkal inkább a saját magamé? Nem áll szándékomban senkit sem hibáztatni. Akár jogos akár nem, mert a felelősséget nem hárítani kell, hanem felvállalni majd feldolgozni, de nem hagyjuk a felszínen. Az soha semmi jóhoz nem vezet. De egyszer még mielőtt elengedném, meg akarom találni az okot. Hogy tudjam miért történt, különben örökké kísérteni fog. 

Mondhattam volna ott, akkor este. Hogy ne adja fel, és bízzon abban hogy helyre tudjuk hozni a gondokat, és hogy igenis rendben van hogy egy komoly kapcsolatban vannak ilyen problémák. Elmondhattam volna azt is hogy az igaz szerelem mindent legyőz és hogy az igaziért megéri küzdeni, akkor is ha úgy tűnik a rideg valóság mást mond. De nem tettem.

Nem szóltam semmit, csak ráhagytam. Ha ezek közül bármit is elmondtam volna neki, magamnak kezdtem volna el hazudni. Mert míg ezekre gondoltam, rájöttem, hogy mélyen belül már tudom a választ. Hogy nem én voltam az igazi. Mert ha én lettem volna, olyasmi hogy szakítsunk, fel sem merül.

Hisz ha egyszer megtaláljuk azt, ami a legjobb a számunkra, nem akarunk tőle megszabadulni, nem igaz?

(via namiren)

TT.TT

(via namiren)

namiren:

that’s why am i still awake at 0:06 pm

WHYYYYYYY??? OH MY GOD, WHYYY…

(Source: fyeahartstudentowl)

Hajjajj, olyan késő van, olyan rosszul vagyok és olyan nnagyon ki kell adjam magamból valahogy a feszültséget… írnom kell, rajzolnom, sütnöm, pakolnom, kiáltanom, sírnom, bármit, csak ne érezzem már ezt a feszítést, ezt a kavargó, kaotikus fáradt fájdalmat. De ma már nincs erőm hozzá. Még nem adhatom át magam az önfeledt önápolgatásnak. Holnap még valóság. 

namiren:

cyanparade:

fragile

A comic I did 4 years ago for a magazine, in which I was such a naive kid ( still am ).

  O________________________________O

wow…

Már megint nagyon késő van. De ha egyszer ilyenkor érzem azt a nyugalmat ami szerintem az ilyen fajta gondolatrendezésekhez szükséges, hát nincs mit tenni.

Most nem különösebben vagyok szomorú, sokkal inkább zavart. Máskor is vannak kellemetlen hangulatingadozásaim, de ez most kicsit bonyolultabbnak tűnik a szokásosnál. Valahogy egyik pillanatban minden szép és jó, a másikban pedig elfojthatatlan dühöt, kétségbeesést érzek, úgy érzem összeomlik az életem, a következő percben pedig saját magamnak bizonyítom be hogy milyen szép is az életem. Azonban ezt másokon is gyakran látom mostanság. Azon gondolkodtam, hogy talán az életünk sokszínűsége miatt van ez így. Nemrég újra hallottam azt az általános kijelentést, amit a múltban már többször hangoztattak, hogy a magyarokból valahogy kispórolták a boldogságra való hajlamot. Nos, nem tudom hogy ez mennyi igazságot tartalmaz, mindenesetre tény hogy nagy az önsajnálkozók tábora, mégis, az emberi természetet mi sem cáfoljuk meg úgy hiszem, a magunk saját módján mi is boldogok szeretnénk lenni. Talán csak nincs meg hozzá a kellő kitartásunk, és nagyon sokunknak úgymond a körülményei sem megfelelőek a boldogság megkereséséhez és annak megtartásához. Persze már kiskorunkban megtanítják nekünk, hogy a pénz nem boldogít, de ennek a kijelentésnek csak annyi oktató szerepet tudok tulajdonítani, hogy arra neveljenek, ne az anyagi javak szolgálják életünk végső célját, merthogy az általános boldogsághoz szerintem igenis kell pénz. Ha az embernek pedig már annyira nincs pénze hogy a számláit fizesse, vagy hogy ennivalót vegyen magának az már nem hogy nem elég a boldogsághoz, ellenkezőleg, az már elkeserítő és kétségbeejtő.

Persze vannak akiknek nem ilyen ijesztő a helyzete, nem is kívánom nekik sohasem. Úgy hiszem, akadnak olyan kapcsolatok, olyan emberi kapcsolatok, ahol ilyen szempontból eltérő helyzetű emberek találkoznak, és elképzelésem szerint talán ez lehet a fentebb említett hirtelen hangulatváltozásnak az alap kiinduló okai. A különböző típusú kapcsolatok az életünk külön alkotóelemei, és ha ezek minősége, színvonala nagyon eltér, akkor egyáltalán nem könnyű egyik pillanatról a másikra átváltani a kettő között. Ha az egyik helyzetben az az érzése az embernek hogy szinte bármit megtehet, bármit megvehet, bármit ehet, akkor igencsak nehéz beleilleszkedni hirtelen, akárcsak egy telefonbeszélgetés erejéig a másik szituációba, ahol minden egyes forintot meg kell fontolni hova teszünk, sőt, el kell dönteni mikor miről kell lemondani az alapvető élethez szükséges vagy szükségesnek vélt dolgokról. 

Egyszer hallottam, hogy az emberi agy csak annyi információt tart készenlétben, amennyit érzelmileg elbírunk. Gyakorlatilag lehet millió problémánk, egyszerre nem tarthatjuk őket fejben, különben valószínűleg belerokkannánk. Valami ilyesmit látok mostanában sok mindenkin, köztük magamon is. Habár nincs rá valódi okom, mégis sokszor úgy teszek, mintha jobb helyzetben lennék annál mint amiben valójában vagyok. Ezt már sokféleképpen felfedezhetjük mindenhol, például reklámok csábításából, mert hát ugye nem azok vannak többségben az országban akik bármikor nagyobb kiadásokat engedhetnek meg maguknak, mégis mennek a különböző hirdetések a legkülönfélébb drága holmikról, és az ígéretről hogy ezek birtokában az élet szebb és jobb lesz, akkor is, ha ezt nem engedhetjük meg magunknak. Az ember inkább előbb beletörik a jólétbe mintsem beletörődjön a ténybe, hogy meg kell magát fossza valamitől, melyre vágyik, vagy valaha az övé volt. Mert egyszerűen fáj alább adni. Nem hiszem hogy ez bűn lenne. Egyszerűen menekülünk. Azzal áltatjuk magunkat hogy annyira nem rossz a helyzet, de ha ezt elfogadjuk, akkor csak még rosszabb lesz, azt pedig már nem vagyunk képesek elviselni, nem bírja el a szervezet sem fizikailag, sem lelkileg. Így hát marad az ábránd. A kérdés inkább az hogy vajon van e kiút ebből az állapotból?

Ha az általános életkörülmények nem változnak meg, és már egy ideje tartósan tart a szűkölködés, vajon idővel bele lehet törődni a sorsunkba? A jólét emléke nagyon erős, számomra legalábbis már jó pár éve tart, és még mindig nem tudtam igazán megszokni. Főleg mert a színvonalcsökkenés még mindig nem állt meg, és mert egyre inkább érzem kilátástalannak a jövőt, és egyre illúziószerűbbnek azokat a helyzeteket amelyekben talán felejthetném az efféle gondjaimat. Ezek a szituációk nem tudnak eléggé valós érzést kelteni bennem, mert nem tőlem függnek. Nem én vagyok az előremozdítójuk, és félek, ha engedek a csábításnak, elveszek a jólét utáni vágyam és a szeretett személyhez fűződő érzéseim között valahol félúton, összemosom a kellemest a hasznossal, ami egyiknek sem használ. 

Viszont minél áttetszőbbé válik ez a hamis biztonságkép, annál mélyebbre zuhanok a kétségbeesésben, hogy a holnap nem hogy jobb nem lesz, de még csak olyan sem lesz mint a ma, mert minden napfelkelte után sötétebbé válik az ég, egyre hevesebb és zordabb szeleket hozva magával, az otthon melege kihűl, és kicsúszik lábam alól a talaj…

Mit teszel, ha az utolsó menedéked is szertefoszlik a ködben? Mit teszel, ha az utad egy híd, és leszakad az egyik vége? Hiába vannak céljaim, stabil alapok nélkül nem tudok haladni, még nem tudok repülni… Megfájdul a mellkasom ha erre gondolok, márpedig mostanában egyre gyakrabban fáj… 

Nem látom a kiutat.

XD

(Source: toptumbles.com, via namiren)

namiren:

*o*

(Source: suttonlark)

This is my human by *svanha

:D

hicockalorum:

Photos of the old Siberian houses

oooooooooouuhhhh *.*

(via gingerhaze)

yanagoya:

The last one is especially tragic. 

(Source: pleatedjeans, via namiren)